Tóth Sanyi bácsi, a fotográfus, megöregedett.  A képei nem. Új életre keltek a világhálón és néhány vendéglátóhelyen. Idős otthonban él, gyötri a honvágy, hiányzik neki Kecskemét.

 

1935-ben Tiszakécskén született Tóth Sándor, aki vegyésznek készült és a fotózásra sokáig csak hobbiként gondolt. Aztán katonaéveit Kecskeméten töltötte, ahol már fel-felkérték események megörökítésére. Leszerelése után spontán döntött úgy, hogy leteszi a fotós szakvizsgát, ami meghatározó lett életében. 22 évesen a kecskeméti Ofotért laborvezetője lett, néhány év múlva a Petőfi Népe főállású fotósa. 

A város életét több mint ötven évig pótolhatatlan életképekkel dokumentáló krónikás volt a vendége február 11-én az Élet a régi Kecskeméten... Facebook-csoportrendezvényének. Beszélgetőtársa Király László György volt, aki a több tízezres archívumból ötven képet emelt ki. Ezek kapcsán mesélt Tóth Sándor a saját- és a város elmúlt évtizedeiről. A moderátor- lévén maga is fotós - első kérdése lényegre törő volt: miért fényképezted le például ezt a foghíjtelket? És ha az ember belegondol, tényleg. Akkor és ott semmi különös nem történt: az emberek sétáltak, a nap sütött, a ház tűzfalán pedig csak mai szemmel izgalmas már a motoros és a Petőfi Népe felirat. Tóth Sándor elmondta, sokáig ő sem értékelte ezeket a képeket.

- Akkoriban nagy formátumú, 6x6-os filmre dolgoztunk, amiből 12 volt egy tekercsen. Ha elő kellett hívni a képeket, sosem hagytam rajtuk üres kockát. Inkább az utcán vagy a katolikus bérházban működő szerkesztőség ablakán lőttem el az utolsókat. El kellett telnie tíz-húsz évnek, hogy magam is rájöjjek, milyen értékes kordokumentumok ezek. Attól kezdve tudatosan rögzítettem a megye, de főleg a város életét. Arcokat, szanálásokat, bontásokat, építkezéseket.

Tóth Sanyi bácsi a fotósok örök Murphy-törvényét is kimondta: amikor nem volt nála fényképezőgép, mindig történt valami világmegváltó esemény. Amikor az oldalán volt, nyugodt lehetett, hogy semmi váratlan nem lesz.

Eperfáról a templomtoronyba

A Facebook-csoport egyik lefőbb anyagbeszállítója elmesélte, képei készítésénél egy fő vezérelve volt: emberek, emberek, emberek és élet. Sanyi bácsi egyik kedvenc perspektívája a madártávlat, amit pici gyerekként, nagymamájánál kedvelt meg. 

- Egy eperfa állt a kút mellett, amikor kaptam egy zsíroskenyeret, oda másztam fel. Megszerettem a mászást, nem volt tériszonyom. A Nagytemplomba is feljártam a Dezső-családdal, akik Hangáék előtt végezték a toronyórák karbantartását. Nem az erkélyről fotóztam, hanem felmásztam a harangok fölé és az óra számlapján nyitható kis ablakból fényképeztem.

A hetvenes években katonáknak tett szívességi munkákért cserébe kétszer is repülőről dokumentálta a várost Sanyi bácsi. A témához kapcsolódva, az időrendiségtől eltérve előkerült egy főtéri kép az 1957. április 4-i felvonulásról. Az Újkollégium szétlőtt tornya jól látszik a háttérben.

- A mai eszemmel már tudom, hogy végig kellett volna fotózni akkor a várost, bár szerencsére nem sok kárt tett itt a harc. A Nagykőrösi utcán Vágiékat érte találat, meg a Rákóczi úton és a Tiszti klubbnál történt nagyobb rombolás - emlékezett pontosan az idős fotós. 

A szürke ló halála

A MUOSZ fotópályázatán első díjat nyert képriport Sanyi bácsi egyik ebédszünetében készült.

- A feleségem, Kata, a Csongrádi utcai patikában dolgozott, mentem hozzá ebédszünetben. A kiskörút még kétirányú volt és észrevettem, hogy a főtéren történik valami. Egy cigány család szürke lova összesett, az emberek bámulták, a gazdái meg vízzel locsolták, próbálták talpra állítani. Egy gép természetesen nálam volt, azonnal lőttem vele párat. Aztán elszaladtam Katáért, otthon kitettem és mondtam neki, hogy egyen, nekem van egy kis dolgom. Végigkövettem a ló és a gazdái szenvedését. A végén az állatkórház lómentője vitte el a jószágot, kötéllel húzták fel a platóra. Az újságban csak egy-két kocka jelent meg, mert a szerkesztő fanyalgott a gondolattól, hogy egy döglött lovat leközöljünk. Aztán később a MUOSZ pályázatra a leadási határidő utolsó napján szólt Pásztor Zoli kollegám, hogy adjak már valamit. Gyorsan kinagyítottam pár kockát és nyertem.

Kádár kétszer Kecskeméten

A kor híres arcai is jártak Sanyi bácsi keresőjében. Képein láttuk Biszku Bélát csocsózni, Rajsza Gorbacsovát a Lordok alatti ABC áruházban nézelődni, Amerigo Totot a főtéren álldogálni és Fülöp herceget a fogathajtó világbajnokságon beszédet mondani. 

A sok történet közül az egyik Kádár Jánosé, aki hivatalosan csupán kétszer járt Kecskeméten.

- Először 1960-ban volt itt Kádár elvtárs. A munkásőrség az egész főteret lezárta, senki nem férhetett hozzá közel. Másodjára 1964-ben jött, akkor semmiféle biztonsági intézkedés nem volt, csak sétálgatott a téren. Ott mentem közel a csoporthoz és úgy esett, hogy az egyik saroknál az elvtársak éppen összetalálkoztak egy csapat batyus cigánnyal. Nem lehetett lefényképezni ilyesmit, de én a hónom alól odavertem pár kockát. Azok is ott vannak valahol cuccaim között.

Keserű búcsú

Tóth Sándor értő és érdeklődő közönség előtt beszélt, az est végét inkább a vendég, semmint a közönség fáradtsága határozta meg. A búcsúzáskor Sanyi bácsi elmondta, nagyon örült, hogy meghívták és el tudott jönni, hiányzik neki Kecskemét és a sok ismerős arc. Napjait ugyanis egy kiskunfélegyházi idősek otthonában tölti a mester súlyos, csípőízületi betegsége miatt. Ebben szerepe lehet annak is, hogy nehéz felszerelését mindig a bal vállára akasztva hordta. Kollegái sokszor nevettek rajta, mert amikor nem volt nála a táska, vállát már akkor is felemelte. Sanyi bácsi szétnézett és elmondta, szívből visszavágyik Kecskemétre.

Az est végeztével a hallgatóságban többekben felmerült, hogy lehet, hogy hagyjuk ezt az idős krónikást szenvedni a honvágytól, amikor munkájával ilyen sokat tett a városért. A kérdés - mint Sanyi bácsi legtöbb fotója is - költői maradt.

(A fekete fehér elvételeket Tóth Sándor készítette)