Amerikában jó ideje átnevezik a színészeket, mondván, a nevükkel nem lehet befutni. Az Ulrich jó név, indulóképes a rendezői-galaxis felé. Persze, Ulrich Gábornak nem ez volt a lökés.

A főszereplésével zajlott pódiumbeszélgetés alapján leszűrhető volt, hogy inkább sodródás, néha evezgetés és máig inkább rácsodálkozás-kísérlet ez az egész, amely beszippantotta. 

A kecskeméti belvárosi srácnak ezen a téren Szabó Zsuzsa textilművész-rajztanár határozta meg az általános iskolai éveit, majd jött Bruncsák András, na, meg persze a Szappanos tanár úr. Aztán kilépve a nagyvilágba lassan felszívódott a gondterhes pedagógustársadalomból és csak alkalmazta és alkalmazta a grafikát. 

Ritka pillanat, amikor a grafikus-társadalommal szimbiózisban élő animációs társadalomból felvetik, hogy miért nem animál már egyet, aztán egy alvást követően rábólintott.

Ennél a pillanatnál azért érdemes megállni, mert megérne egy misét egyszer a helyi filmes-rajzos művészvilág a befogadási-nyitottsági képessége alapján, mondjuk például összehasonlítva a helyi irodalmi-alkotói társasággal.

Szóval, a jó nevű Ulrich animált egyet és József Attila módjára tiszta szívvel betört. Első filmje, amit talán máig nem tudott űberelni, az Idegen test címet viseli. Felkavaró alaposság és intenzitás rólunk, a testünkről, a nemiségről, a belőle eredő kiszogáltatottságról, a férfiúi határokról és esendőségről, amelynek egyetlen sodró, lüktető végkifejlete és értelme van, hiába harcolunk ellene (úgyse győznénk), a gyermekünk születése.

Röviden ez, de hatásában több, mert alatta lüktet, lázad a rendező saját kezű démoni ütős-serege. 

Szóval Ulrich nagykapustól esett az animációs világ főterére, és akkor mit is lehet itt kezdeni egy olyannak, aki ösztönösen alkot, nem ismeri a házirendet, de lenyűgözi minden lehetőség. A választ a közönség adta meg a beszélgetés alkalmával, mert szinte követelték, hogy legyen a villany leoltva és nézzünk még Ulrichot.

Az alkotástörténetből a rendező alázatára legyen mondva igyekezett megfelelni az új társadalmi belső protokollnak, néhány kísérlet után irodalmi adaptációk alá kezdett rajzolni, amely nemcsak fogódzó a szétfelé táguló elmének, hanem direkt határokat szab. Ebből a csokorból a legjobban befogadható, mind időben, mind a nyersanyag, mind a ritmusa miatt, Örkény Tulipánja. Aztán kiderült, Ulrichot ezen a téren is meg lehet vezetni, hagyja a szöveget uralkodni, fejet hajt, pedig Podmaniczky Szilárd írásából született, A hentes zsebrádiója munkája még jobb lehetne, ha rövídített volna a művön. A zseniális, Mit kel tudni a kutyaidomításhoz című filmjében pedig annyira erős a szöveg és az akcentusos monológ, hogy a figyelem leghátsó sarkában gurnyaszt a munkás animáció.

Ezen kívül, persze, nem tudtunk meg többet a rejtőzködő rendezőből, és Balanyi Károly grafikus kérdezőbiztos sem feszegette túl Ulrichot. Talán ezért nem szerencsés ismerős művészpartnert választani egy ilyen pódiumbeszélgetésre, mert benne nem merül fel az, ami egy kivülállóban, hogy akkor, miként is készül ez a műfaj, meg honnan is van erre pénz, meg merre felé halad az animáció hajója, vagy csónakja, meg miegymás, meg most akkor boldog-e és hát miért éppen Kecskemét?

Mindegy is, Ulrich jól halad, és ha szerencséje lesz, mert megérheti, akkor sikerül neki a végén animálni a lét oly kevés lényegét.

- rajnai-